Hendi Péter: Budapesten születtem, nem sokkal azelőtt, hogy a várost védő szárnyai alá vette a Vörös Hadsereg. Azóta is fut a borsó a hátamon, amikor azt a szót hallom: felszabadulás. Nem összetéveszteni azzal, hogy felszabadító rúgás, mert az azt jelenti, hogy a következő percben nem kap gólt a magyar válogatott. Huszonhatévesen hagytam el Magyarországot. Bécs, Göteborg, München és Genf következett. Szerettem mindegyiket. Hazát cseréltem és pályát. Jogászból informatikus lettem. Genfben is azzal kerestem kenyerem. Huszonkét éven át pendliztem ez ügyben a Szomszédok utcája és a Nemzetek Tere között. De a fontos, az mindig az írás volt. Tizenhárom évesen, kantáros rövidnadrágban azzal köszöntem rá az Ifjúsági Könyvkiadónak szállást adó New York palota portására, hogy Kezit csókolom, én írtam egy regényt. Persze, nem adták ki. Azóta is érnek hasonló meglepetések, de nézhetem a dolgot derűsebben is, hiszen szinte minden, amit eddig írtam, hozott valaminő honoráriumot. Ilyen módon professzionális írónak is titulálhatnám magamat, ha nem definiáltam volna ezt a fogalmat valamikor, még a gyerekkoromban úgy, hogy író az, aki abból él, hogy ír. Ehhez persze, szégyenletesen keveset írtam. Kisregény, elbeszélések, színdarabok, nem több az egész hét- nyolcszáz oldalnál. Ennek a - ne mondjuk még - életműnek egyik felét átfogja a Rekviem egy jogászért című kötetem, amely 2000-ben jelent meg Budapesten a Hét Krajcár kiadónál. Hogy a félből egész legyen, arra vár türelmesen a második kötet, de nem bánnám, ha mindaz amit eddig írtam, az egésznek végül is csak a fele lenne...

feltöltés alatt