Emlékek, álmok és jelenvalóság koktélkeveréke a Sóhajobeliszk.  Szertelen napló, melyben a kívánatos fegyelmet, rendet az imádott anyanyelv ritmusa, zenéje szabja. Amiképpen az önfeledett szójáték-leleményeket is. A szerző morzsán, cseréptöredéken, gyümölcstea-cseppjén át környékezi, közelíti az egészet. Ahogyan a hajnal, a dagály araszol.

Baán Tibor új könyvében a tőle megszokott alapos tárgyismerettel, lélektani érzékenységgel, elemzi a különböző szerzők és iskolák eredményeit. Kimutatja, hogy az igazi művekben jelen van az önmagunkért, közösségeinkért vállalt felelősség, mint a káosz ellenében a rend alternatívája.

Bozók Ferenc
Rubinpirosat visz a nyárba

Bozók Ferenc Isten áldotta költő. A Szélkutya és a Tükörkrisztus nyomán megjelenő mostani kötete már szinte teljes vértezetben mutatja föl a földre néző szemmel és égre tekintő lélekkel élő s tanulhatatlan talentumokkal bíró szerzőt. Borítékolható, hogy ez a valóban unikális versvilág sokakhoz utat talál – írja a kötetről Dr. Ködöböcz Gábor.

Gazda József
A megpecsételt vég
Kilencven év Erdély földjén

Egy valamikori ép, egészséges, rendtartó közösségről, a székelység vesszőfutásáról az oral history eszközeivel szólnak Gazda József kútfőinek megrázó vallomásai. A világtörténelem „leggyalázatosabb” századában az egyéni szenvedések állnak össze egy magára hagyott nép tragikus szenvedéstörténetévé.

Prohászka László Máté
Mikor a fűrészgépek a madarak nyelvét kivágták

Maradandó verseiben Prohászka László Máté a kassáki lírához kapcsolódva a becsületes szegény emberek szolidaritásával és tisztaságával, a megfogható dolgok tárgyilagosságával száll szembe a féktelen hatalommal, a tőke ördögeivel.

Jasper Gyula
A mindenség határán

Jasper Gyula  verseit  alkonyatba forduló melankólia  szövi át. A költőt morális  kérdések  foglalkoztatták. Megpróbált élni, elmondta szép vallomásait, s szinte észrevétlen meghalt. Hátrahagyott verseit Báger Gusztáv méltatja a kötetben.  

Saáry Éva
Olajtornyok az egyenlítő alatt

Saáry Éva kőolaj-geológusként került Svájcba, onnan pedig egy francia olajtársaság alkalmazottjaként Gabonba, ahol a bennszülöttek nemrégiben még embert is ettek. Az elsősorban költőként, festőként és fotósként ismert szerző ebben az izgalmas és tanulságos könyvében Afrikában szerzett élményeit osztja meg olvasóival.

„A kortársak Kovács Imrét politikusként tartották számon. Az általános véleményt legtömörebben Szabó Zoltán fogalmazta meg: Ő … homo politicusnak tudta önmagát, olyan embernek, aki az írott műnél érdemesebb élnivalónak tekinti a politikai cselekedetet. A politika technikáinak ösztönös ismerője volt.”

Azok az alkotók, akik az ún. „irodalmi élet” peremén maradtak, maradnak – többnyire mélyebben megélik-megszenvedik koruk ellentmondásait, mint azok, akiket könnyen felkap, s aztán tovasodor a hírnév.
Műveikből hitelesebben tárul elénk az adott korszak emberi valósága; a legmélyebb létproblémákra keresnek és adnak választ. A pénz, hatalom, érvényesülés csábításától távoltartva magukat, tisztábban látnak, így segítenek eligazodni a társadalom zegzugos, fullasztó labirintusában, s felmutatják az egyedül lehetséges kiutat: helyreállítani az isteni szférával való kapcsolatunkat, s így megtalálni a benső harmóniát.

Mit tennél, ha megtudnád, mindössze három éved maradt hátra életedből? Magad mögött hagynád egykori éned, messzire utaznál, hogy végre szabad lehess? Pálmafák alatt hűsölnék, megmásznád a Mount Everestet, felderítenéd az Északi-sark hófödte vidékét? Netán lenne merszed belevágni a küzdelembe azért, hogy tovább élhess? Megkeresnél három mágikus medált, felvennéd a harcot hadseregekkel, miközben önmagad ellen vívod forradalmaid?
Ezen kérdések foglalkoztatták a tehetséges, húszéves japán egyetemista fiút. Watanabe Satoshit azon a viharos októberi estén, mikor is sorsát megpecsételő bélyeg került rá. S ő a küzdést választotta.

Baán Tibor 1946. május 26-án született Rákosligeten. Költő, kritikus, esszéista. Ezidág kilenc verskötete és három prózakötete (tanulmányok, esszék, kritikák, személyes feljegyzések) jelent meg.

A szerző írja új könyvéről:

Válogatott novelláiban a 130 éve született Móricz fájó szeretettel, szerető haraggal szemünkbe mondja, hogy milyenek vagyunk. A legnagyobb magyar író olyan megrendítő erõvel ábrázolja a becsületességre áhítozó szegény embert, hogy égre kellene kiáltanunk:  Kár, hogy nincs Isten. Pedig kellene, hogy légyen.

Ákody Zsuzsa Zazi című regénye egy hazásság története, "krimi" , és pszichodráma is, olyan szerelmi bűnügy, melyben Zazit három férfi szereti. A titokzatosság légkörében a szerzővel létezésünk alapkérdéseiről: a szabadságról, szeretetről, félelemről, sebezhetőségünkről gondolkodunk.

Baán Tibor legújabb verskötete új összefüggésbe helyezi ezt a rejtőző költészetet, amely mitikus felhangjaiban „örömszerző költészet” (Rónay László), de újabb fejleményeiben, ahol az én és nemzedéke történetét ábrázolja, egyre hangsúlyosabb a valósággal való szembenézés igénye. Repülés és „zuhanás” (Alföldy Jenő) dialektikája együtt, egyszerre jellemzi a költő legújabb verseit.

Benke László egyszerre lírai és drámai tulajdonságokat mutató regénye három generáció életébe és sorsába enged bepillantást. Az emlékmozaikok egymáshoz illesztésével megírt műben megelevenedett történéseket a főhős, Magyar János szemszögébõl vetíti elénk az író. Magyar János – nevével is jelzetten – a mai magyar valóság tipikus képviselõje.
E sűrű életanyagot hömpölyögtetõ regény a Magyar család összefogásának és széthullásának drámáját érzékelteti. Hősünk fokozatosan perli vissza az emberhez méltó élet és sors esélyét. Életkudarcaiban, közel a drámai megsemmisüléshez újra és újra megmenti az a rejtett gyökérzet, amely szeretett szülőföldjéhez és a hazához kapcsolja. Megmenti a politika felszínén még alig látszó, ám a mélyben már érzékelhető nemzedéki összefogás eszméje.
Baán Tibor

Az Otthonkeresõ arra döbbenti rá olvasóját, hogy a szeretet-hiányos lét elsorvasztja az ember belső erőit, megbénítja cselekvő-képességét, fölbomlasztja közösségi kötelékeit – így a társadalom fokozatosan atomjaira hull, és a mindenki mindenki ellen (nem pedig a „mindenki mindenkiért!”) törvényszerűsége emelkedik érvényre. Az író maga is, mint regényének hőse, csak idősödvén, tapasztalatokkal egyre gazdagodva ismerte fel, hogy csakis az egymás iránti figyelem, egymás kölcsönös segítése, a lelki gátak tudatos lebontása biztosíthatja a konszenzust (akár egyes személyek, csoportok, akár pártok között). Ha ez hiányzik, akkor a „sátáni” elvek (gyűlölet, békétlenség, boldogtalanság) lesznek úrrá. E felismerés készteti arra, hogy a rendszerváltás eltorzult folyamatában újrafogalmazza élményeit, tapasztalatait, s felmutassa hőse útját – küzdelmein – csalódásain át – a benső békesség elnyeréséig, a hazatalálásig.
G. Komoróczy Emőke

Isten áldotta tehetséget, írót avatunk e kötettel. Ma szinte senki sem ismeri Verzár Éva nevét. De jaj, holnap az irodalom is megismeri őt! Varga Domokos György, e kötet gondos szerkesztője küldte e novellákat kiadónknak. Azóta egyik ámulatból a másikba esve nem is olvasom, hanem élem, megélem ezeket az írásokat. Történetről történetre haladva megállapíthatom, hogy e könyv írója még látta a havasokat, itta források vizét, hallotta fenyvesek zúgását. Tudja, mi a tisztaság.
Tamási Áron és Móricz Zsigmond örül, mondhatnám felületesen, ha azt gondolnám, hogy Verzár Éva az ő írásművészetüket folytatja. Majdnem így áll a dolog. Rokonságuk, sőt testvériségük, lélek- és népismeretük azonban mélyebb eredetű. E mai balladák szerzője a magyarságnak még ugyanabból a tiszta forrásából merített: az erdélyi természetből, a székely nép életéből, hétköznapi emberek sorsából. Ebben gyökerezik testvériségük. E mélyre látó, gyakran megrendítő, sokszor elgondolkoztatóan izgalmas, máskor inkább csak megnyugtatóan szép és igaz történetek azért is jók, tiszták és hasznosak, mert segítenek magunkra találni, mérgezettségünktől megtisztulni.
Ez az író arról ír, amiről nem írni bűn. A székelyek, vagyis népünk és nemzetünk szenvedéseiről, örömeiről, igazságkereséseiről, életünk humoros helyzeteiről is. A Hét krajcár születésének századik évfordulóján örülhetünk, hogy újjászületett Móricz Zsigmond szelleme. „Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni…”

Benke László

„Hetvenötödik születésnapján Isten éltesse, pohár bort az egészségére!” – köszöntötte Illés Lajost Tarján Tamás az Íróhistóriák megjelenésekor. Már ennek is tíz éve! Illés Lajos 2008 májusában elmúlt nyolcvanöt éves. Születésnapja és kitűnő könyve, Az író magántörténelme (méltatlanul körülményes) megjelenésének alkalmából biztassuk őt mi is: haza kellene látogatnia Sárvárra, a pápai öregdiáknak, a csupaszív szerkesztőnek… Haza, olvasói szívébe. Hiszen aki a magyar irodalomért, a jó könyvekért, végeredményben a az Olvasóért annyi nagyság közelében tette és teszi a dolgát egész életében, annak éreznie kell: nemcsak azok a jeles íróink és kiváló színészeink szeretik őt, akikről ír, akikre e kötetében emlékezik, hanem sok-sok olvasó is. Valóban reméljük, hogy „Kassák, Tersánszky, Lengyel, Veres, Németh László, Illyés Gyula, Illés Endre, Kolozsvári Grandpierre, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Örkény és a többi eltávozott is kap egy-egy példányt az örök vadászmezőkön” az írónak ebből a kötetéből is. Ugyanígy kortárs íróink és kiváló színészeink, akiknek mindenük az olvasás. „– Rajongok értük. Szerelmeim! Vágyakozva olvasom őket. A könyv életem fontos része!”
De annál szebbet, jobbat, ideillőbbet aligha súghatnánk az Olvasónak – biztatván Illés Lajos könyvének megszeretésére –, mint amit Márai Sándor írt az olvasásról:
„Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, amelyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert az a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”

Borbély László a szorítók világát ábrázolja. Tudja azonban, hogy mögötte egy másik, nagyobb világ van: maga az Élet. A „ring” jelképes hely. Itt küzd a fény és az árnyék, ember és ember, ember és önmaga, vagyis a saját teste-lelke – mert a legnagyobb ellenfelünk mi saját magunk vagyunk. Embernek lenni drámát jelent, szüntelen küzdelmet. Ahol mindenki csak önmagára számíthat. Ez is jelképes, hogy minden segítség kevés – az ember csakis önmagát válthatja meg. Ezért jobb szó a magyar „szorító”, mint a ring. A ring kört jelent, ami ősi értelemben az Égnek a szimbóluma. A Földdé a négyszög. Minden ősi küzdőtér négyszögletes. Itt íródnak Laci látszólag hétköznapi történetei. Müller Péter

Kisregényei (A lándzsa Longinusa, Az utca napos oldalán) és színészekről szóló könyvei (Kaszkadőr nélkül – Koncz Gáborral, Bohóc vérben és vasban – Dózsa Lászlóval, Egy önveszélyes ember - Reviczky Gáborral) után a szerző első novellás kötetét tartja kézben az olvasó. Borbély László 1988-ban született, 1992 óta hírlapíró, Az antikvárius című tárcanovellája 2002-ben nemzetközi nagydíjat nyert, szépprózáit rendszeresen közlik irodalmi lapok. Üzenet a ringből című novellás kötetében visszatér a hírlapírás klasszikus hagyományához Hősei a mindennapok névtelenjei, most vagy mindörökké. Hitvallása szerint aki szereti a másikat, az nemcsak felelősséget érez iránta, hanem engedi szabadon küzdeni sorsával.

BAÁN TIBOR
FÉKEZETT HABZÁS

Baán Tibor újabb könyve igazi intellektuális feltöltődést kínál minden elmélyülésre hajlamos, az irodalom, a művészet és az élet nagy kérdéseire fogékony olvasónak. Műfaji szempontból nehezen meghatározható rövid írásokban, miniesszékben, néhány mondatos, remekbe szabott recenziókban, naplófeljegyzésekben, verselemzésekben, jellemzésekben felvillantott esprik során át egész világlátásának, kultúrafelfogásának, hazaszeretetének, életbölcsességének mozaikját nyújtja. Az olvasót eleve magával ragadja klasszikus nyelve, lírai, olykor patetikus hangvétele, nemkülönben eredeti meglátásai. Szinte egy külön egyéni huszadik századi kulturális kánont épít fel, érzékeltetve pl. az utókor által elfeledett Telekes Béla sajátos költészetének hatását Adyra, Jánossy Istvánt a huszadik századi magyar líra élvonalába helyezi, de szól Szuly Gyula kilencven évével súlyossá tett költészetéről, Szabó Irma verseiről vagy Albert Gábor előadói képességeiről. Mindig a tömegízlés, a hivatalos kultúra, a hangadó kánon által észre nem vett részletek, értékek foglalkoztatják, a porban heverő gyémántokat mutatja elénk. Gondolatébresztő, eredeti látásmódot képviselő kötet, melyet széles körben érdemes ajánlani.