Baán Tibor versei (in: Baán Tibor: Papírmozi. Hét Krajcár Kiadó, 2007)

HÍVÁS

Túl az időn mint a réten
Fellegszülte messzeségen
Halhatatlan Géniusz
Hallod-e a szótalan
Kéken ingó kéken rengő
Virágtölcsérben esengő
Csillagközi vágyakat?
Mindazt ami félve moccan
Áttüzesedik titokban
Mint harmatcsepp virágporban
Hallod-e te Szótalan?
Hogyha hallod hogyha érzed
Lépj a bűvös körbe értem
Lépj át téren és időn:
Mindenféle elmúláson
Melynek kínja ez a lét:
Csupa tüske csupa emlék
Mégis mégis közelíts
Lépj a fénybe Teljesíts be
Mielőtt a nyári rét
Mielőtt a nyári égbolt
E csupa fény elvirít
Hívogatlak – gyere értem
Fényességed köntösében
Lábujjheggyen észrevétlen
Szótalan szó: Géniusz

ÜZENET SZERÁPIONNAK
– Rónay György emlékének –

A Bölcsesség nem henye szó hanem
a Teljességet virágzó Irgalom a kertben
mely addig él amíg van látogatója
amíg a kertet övező bordák emelkedő
és süllyedő kerítése mögött a rózsák...

Rózsáid íme versenyezve nyílnak
s közöttük ösvények nyiladéka
sétáló árnyaknak s még inkább a létezést
vallató komoly gondolatoknak mik
annyira izgattak egykor Szerápion

Kérdéseinkre ma is válaszolsz –
kicsit tépelődő el-elakadó
hangon felelsz séta közben
mert pontosan tudod hogy a válasz
ma és tegnap s kétezer évvel ezelőtt is
ugyanaz ami ma nem változik az időben
hullámokat vet de nem változik
hisz olyan akár az esteledő égbolt sok apró
távoli csillagával hunyorogva és
rejtőzködve az alkonykék magasban

Válaszaidban Szerápion a mozdulatlanság
maga az örök mozgás: nyílás-hervadás
mert nincs olyan hogy csak nyíljanak
a rózsák hervadnak is hogy újra nyíljanak
végtelen körmenetben ahogyan
az ifjúság nyomába lép az öregség
hogy ily módon egyesüljön a kettő
kérdező és kérdezett ki itt van még
s aki már nincs itt hanem odaát
a szél fújta kék függöny mögött
miképpen te Szerápion aki
választ adsz rettegő kérdéseinkre

 

HÓPELYHEK

1
Vallomásomat itt bezárom...
Sötétség lesz utána, mélykék,
Apró kis zengés, semmi rémség.
A tavaszi nap komolyan sütni kezd.
A pocsolyák ezüst mozijában felhősztárok
Szerepelnek, majd madarak libegnek...
A végtelenben mind eltűnnek,
Mint tollpelyhek. Itt se voltak.
Az ablaktáblákat bezárják,
Ahogy én most ezt a könyvet,
Mivel nemsokára tél lesz,
Ti pedig nélkülem melegedtek...
A lámpafényben angyalok zenélnek,
Az új nyár örömhírét viszik éppen –
Nem történt semmi tulajdonképpen.

2
Nem történt semmi tulajdonképpen,
De ékszereket aggatsz fenyőfámra,
Díszt, miket a szem nem láthat...
Ékszereid emlékek ezre...
Villognak tükrözve mindezt:
Oly arcokat, miket a harangvirág
Siratott el, de senki más
Egy régi versben... mindörökre.
Elképzelem. Nincs leírva.
Ettől aztán olyan könnyű:
Szárnyak nélkül száll magasba.
Nagymama, hidd el, hull a hó most:
Lisztes kötényed fehér port ont.
Gomolyog kint is, ami bent száll.
Képzelt hadak...
A sötétséggel összecsapnak.
És győz a fehér! Sose hittem.
A papírdoboz Betlehemben Mária
Gyermekét betakarja
Éjféli misére a népek – egyre többen
Megindulnak, ropog a hó.
Szépség, jóság... milyen közel.
Csak azt ne mondd: illúzió.