KIRAKAT

Most, hatvanöt éves koromban az a kamasz már jobban dereng újvárfalvai szülőházunk kapujában. „Ne menj el, fiam, te nem tanultál - mi lesz veled e világon?” Mit volt mit tennem: belekapaszkodtam magamba, verset írtam; hinnem kellett, hogy valakivé, valamivé még lehetek, hogy el ne vesszek, megmaradjak. Könyvet fogtam, hogy még több életet, jóságot és tisztességet tanuljak. Aki hagyta, azt megszerettem, erdőben, gyárban, szántóföldön, közben rájöttem, hogy valóban mindent szeretni kell(ene). Legfőképpen az ellenségeimet, de azokat egy kicsit nehezebb. Atyai barátaim, Tamási Lajos és Varga Domokos lehet hogy többet ártottak nekem, követhetetlen példájukkal, mint amennyit segítettek. Nem tudhatom, mennyi lélek szabadult fel bennem, s mennyi szorult belém. Azt akarták, hogy építsem fel magam. Nem is volt más lehetőségem. Embereket, barátokat, közösséget teremtettek nekem is, például azért, hogy mélyebben megértsem József Attilát: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A hatvanas évek elejétől a Csepeli Olvasó Munkás Klubban lett zászlónk a könyv. Az lett az Írószövetség Móricz Zsigmond Körében is, ahol öreg barátaim azt találták ki a kilencvenes évek elején, hogy én legyek a Hét Krajcár Kiadó. Három fiam van: László, 1963; Attila, 1974; Miklós, 1978. Élet volt a könyv már gyerekkoromban, a szentkirályi réten, ahol a Hímest meg a Zsömlét legeltettem, s 1958-tól az lett a gyárban is, vigaszom legalább, azokkal együtt, akikkel egy boldogabb világról álmodoztam-küzdöttem. Segédmunkás, köszörűs, újságíró voltam. Emberekből, életekből és könyvekből vagyok. Sorsom a könyv. Eddig megjelent köteteim: Piros barackfa, 1974, Csepeli Olvasó Munkás Klub, Csordítok nyírvizet, Kozmosz, 1978, Változás, Szépirodalmi, 1982, Előttem kiterítve, Gondolat, 1991. A Hét Krajcár kiadásában jelent meg: A kihalt játszótér, 1993, Gyalogos riportok, 1995, Sértők és sérültek, 2000, Szélvízvölgye - Halálig szomjazom, 2001, És hirtelen leszáll az este, 2003, Veszteség, 2005, Otthonkereső, 2008.